"Az utazás velünk kezdődik" hirdette, egy reptéri tábla. Ezen elgondolkodtam. Az utazásunk nem akkor kezdődik, mikor már a reptéren ülünk jól megpakolt csomagokkal, vagy amikor a vonatállomáson várjuk a vonatunkat, ami már sokadjára tíz percet késik, vagy mikor megpróbálunk beülni a kocsiba, ahol a lábunk alig fér el a táskáktól és örülünk ha látjuk a mellettünk ülő fejbúbját. Szerintem az utazás abban a pillanatban elkezdődik, mikor leülünk kiválasztani az úticélt. Számomra már novemberben kezdetét vette, az Erasmus+ pályázatra való jelentkezéssel.

 Még alig tettem be a lábam az egyetemre már tudtam, muszáj lesz kihasználnom az Erasmus adta lehetőséget. Midig is arról álmodtam, hogy ellátogassak a Mikulás földjére. Sok hó, rénszarvasok, szauna, huskyk, erdők, rengeteg tó, északi fény, és még sorolhatnám, mi minden vonzott Finnországba. Tudtam persze, hogy családdal, barátokkal nem igen fogok ideutazni nyaralás gyanánt, szóval nem is találhattam volna jobbat, mint tanulás alkalmából kiutazni.

 Nem állítom, hogy gördülékenyen ment a jelentkezés. Mikor valami hivatalos dolgot kell csinálnom, hajlamos vagyok mindent átnyálazni, hogy biztosra menjek. Ilyenkor pedig általában egyik oldalról dob át a másikra, mindenhol újabb információbonbákat potyogtatva a fejemre. Sok hiperhivatkozás, sok gép előtt töltött óra. Igazi surfing ont the internet érzés volt. Egyik hullám dobált a másik után, úgy éreztem a fejem alig látsz ki a habok közül. Levegőért kapkodok, de ha már egyszer elkezdtem nem állok meg, hisz akkor az össze megnyitott oldalt le kell vadásznom újra. A hullámok lenyomnak, a szemem kifolyik, az agyam kisül. Azt éreztem nem fair, hogy senki nem mondja előre mennyi macerával jár a jelentkezés, a papírmunka. Nem ér véget ott, hogy leadjuk a pályázatot, aztán megkapjuk az ösztöndíjat. Habár minden oktató, akivel leveleztem az ügyben (gyárgyelfogadtatás, vizsgameghosszabítási kérelem, stb.) nagyon segítőkész volt, gyorsan válaszolt. Gördülékeny volt a velük való kommunikáció. Viszont utána jön még a fogadó egyetemmel váltott temérdek levél, hogy minden a helyére kerüljön. 

 Azonban így, hogy mindezen már túl vagyok és megérkeztem Helsinkibe, én is rájöttem, hogy mindez már nem számít. Megéri végigjárni ezt a stressze utat ezért a kalandért. Megértem miért nem ez az amiről az emberek beszélnek beszámolójuk során, de azért említésreméltónak találtam a dolgot. Persze az is meglehet, hogy én bonyolítok mindent túl és másnak fele ennyi energiájába sem kerül ez a folyamat. Ami nagyon nagy motiváló erő volt, hogy két barátnőmmel együtt csináltuk ezt végig és bármiben elakadtunk ott voltunk egymásnak, hogy segítő kezet nyújtsunk.